Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1992. február, III. évfolyam, 2. szám »


Gergely Tamás

Gergely Tamás
BALCANOPHELES
Hétvégeken utam a Kungsgatanon vezet végig. Az egész Stockholm gránitra épült – a Kungsgatan baloldalán is, ahogy a Hötorget felől közelítünk, a két toronyházzal körülbelül egyvonalban, nagy kiterjedésű gránittömb éktelenkedik. Szürke, majdhogynem fekete, nem a göteborgi homokszín, sem az uppsalai vörös. Előbb azt hiszem mindig, hogy tömör, ám ahogy szemem a palaszínhez hozzászokik, észreveszem alján a bemélyedést. Kitágul beláthatatlan mélységekig, az az érzésem, hogy fél Stockholm alatt végighúzódik. Torkában, mint improvizált halban, élettelen test, viaszarca kékbe fordulva. A halott Ceauşescu!
Feláll, befele invitál. „A birodalmam”, mondja, karjával mereven int, testét dönti, mint aki hajlítja. Mivel mosolyogni képtelen, arca meghasad. Katonai kifejezések, kommunista jelszavak, szidalmak, káromkodások repülnek ki belőle, s időnként – recsegő szalagról talán? szájába beépített hangszóróból? – érkezik ismerős taps, véget nem érő éljenzés. Belesek teste mellett a barlangba, Mariót látom, nyaka előtt kés, Artista leng a levegőben, Jevcsik kapcáért könyörög, kissé odébb vonaglik egy Kar a Semmiben...
PEPITA PRODUKCIÓ
Elnéz az asztalok fölött, kiszúrja magának Félkarút. „Ezt figyeld meg!” Odainti, újságot vásárol tőle, azt akkurátusan négybe hajtja, majd az arca elé emeli.
„32 fok – fújja fennhangon –, vihar várható.”
Én: „Miért teszed?”
Rám sem tekint, folytatja: „222 százalékra teljesítette a tordai cement gyár a tervét.”
Tenyeremmel hozzászorítom az újságot az arcához. Ezt ordítom: „Hogyan érték el ezt az eredményt?”
Elkapja a lapot a szeme elől – pár foszlány izzadt arcára ragadt –, hahotázik, miközben kiver rajta a hideg veríték.
„Pepita a pofád, haver!”
„Nem! Nem ez az igazi énem! Tulajdonképpen a mogyorós fagylalt a kedvencem.” Pattint az ujjával: „Pincér!”
VÉREB
Bal mutatóujját mozdítja csupán: – Tudod, milyen az, amikor a verebek legelnek?
– ...?
– Görcsbe rándult idegszál vagy. Lazíts!
– ...?
– Feláldoznád magad az ügyért?
– Fel! – vágja rá L. , ettől megszépül.
Csizmája fülsértően csattog a kövezeten. – Az inget tőlünk kaptad?
Lány bólint.
Nyakánál fogva markolja meg az inget, kettéhasítja. Kivillan L. melle. – Petyhüdt. – Elfordul. – Áldozatokra nincs szükségem. Az ügy megszűnt! Leléphetsz.
– ...?
– Mondom: legelhetsz. – Most először nevet. Hosszan, megalázóan.
L. nem mozdul. Egy emberöltő telik így el.
Felpillantva észreveszi, hogy még mindig ott áll. Gúnyosan pörgeti meg a szavakat: – Kitartasz, Veréb?
HARMADIKNAK A HOLTAT
Márton számára nyilvánvaló volt, hogy János végzett magával. A legjobb bajtársának tudta, ám abban az elfekvő pozícióban, mely annyira kiszolgáltatta, meggyűlölte.
Belerúgott.
Csak a csizmatalpába akart, útközben azonban módosult az inger, mert arra a következtetésre jutott, hogy nagyobb a bűne, mint első pillantásra ítélte. A patkolt talp a behajtott bal combra futott. Hátulról, mert onnan volt megközelíthető.
Lázár se az élettelen test látványára, se a rúgásra nem szólt, viszont az esetet jelentette.
– Háború van – ennyit mondott csupán. Mindannyiukat megértette. Legszívesebben mellére öleli a két élőt, sőt: harmadiknak odaveszi a holtat, neki viszont ítélkeznie kell, mert a felettesük.
János elkeseredett tettét nem fogadhatja el, főként, hogy azzal őket veszélybe sodorta, temetetlen testére gondolatban mégis rászórt egy marék földet.
„Háború van.”
 
MARIE
– Elszúrtad! – sziszegte a Mester.
Marie-ra néztem: lehajtott fejjel állt mellettem, még trikóban.
– Ne haragudjon, Mester – szóltam halkan –, valahogy nem jött össze.
A két epizódista a kijárat közelében várt.
– A főpróbán még ment... – folytatta a Mester.
„Mit válaszolhatnék?” – töprengtem.
Marie indulatosan kapta fel a fejét; azok ketten az órát nézték.
– Nem voltam eléggé felkészülve – mondtam, s megmarkoltam a neccem.
– Hát nem érti, Mester – kezdett kiabálni Marie –, hát nem érti, HOGY MÁR NEM HITT AZ ELŐADÁSBAN?
Megdermedtem.
A nézőtéren valaki felzokogott.
ÓVATOSAN
Jobb kezében a petróleumos bödönt meg a gyufát vitte, a balban csak a szemétkosár volt, lehetetlen hát, hogy ekkor hullott volna ki.
A papírlapot azután találta meg, hogy kidobta a hamut a vödörből, és végigkutatta az égetés helyét.
Már csak ez a két szó állt rajta: „a félelmet”.
Igen, valójában nem akkor, nem, később, s a szél fújhatta ki, hisz a lap széle meg volt pörkölődve, s csak ez a két szó állt rajta.
BÉKE
– Hozz le, fiam, egy galambot a dúcból!
A keretlegény Intette, hogy „kitekerni a nyakát”. Habozott ugyan, de megtette.
Az ezredes szólt, hogy nekik az kevés. – Pányémájes?
Ölében hozta a paraszt a bárányt, elmetszette a torkát.
– Elég?
Addigra elharapózott a tűz.
– Mariska! Ugorjatok! – kiáltotta a paraszt, s rohant, hogy eressze ki az állatokat.
Egyenként szedték le őket, még így is sokallták a töltényt.
Olyan csend lett, hogy hallani lehetett a Teremtő lélegzését.
– Látjátok – szólt az ezredes –, ez a béke!
 
BE BEA BE
Fuldokolt, feltépte az ablakszárnyakat.
– Azonnal csukd be! – rivallt rá Peter.
Bea megfordult: – Hiszen megengedték a gázt.
– Ne legyen közük a haláltusánkhoz!
A férfi felé lépett. Ujjait összezárva görbítette tenyerét puhán, mint hoszszúdad főtt fehér hagyma, az anyai gyöngédség maga volt az, mintha csak azt mondta volna: „De Pet...!”
Ekkor belőttek az ablakon.
HIHIT
„Sündörögjenek haza. S a zászlót többé elő ne merészeljék!” „Mi testvériségünk jelképeként...” „Moáká! Olcsó kellék volt egy lapos kabaréban. Aminek most vége szakadt.”
„Mindannyiszor tisztáztuk, hogy a haladás csakis az egymásra találás alapján lehetséges. Én a zászlót a fényes jövő reményében, nemegyszer személyes befolyásom latba vetésével őriztem meg. Amikor másképp nem lehetett – gondolok itt fogságom éveire –, csupán az emlékét, ám biztos helyen: a szívemben!”
DERMED
Látja: keserű őszben szállnak darvak. Felneszel, majd Krú! krú! – rikoltozni kezd.
– Krú! Darvak – jön a száraz, színtelen válasz.
Körös-körül fal. Karját kinyújtja, ám elbizonytalanodik, mutatóujja begörbül. Határozatlanul: – Kint.
– Kint.
Hallgatózik. Távolról mintha puskaropogás. Szemében a félelem. – Krú! – rikácsolt felkavartan, kezével csápol, görgetni szeretné a kereket.
– Leáll! – kiáltja a fehérköpenyes.
Zihálása fokozatosan megszűnik.
Ellentmondást nem tűrő hangon: – Vissza!
Az égő alá kormányozza a tolókocsit.
– Bent! – mondja nyomatékkal az ápoló.
Vállai közé ejti a fejét. Kilöki még egyszer, visszacsusszan. Szeme savószürkébe vált. Mozdulatlan üvegteste hideg porcelángömb.
 
BÜNTETÉS VAN?
Meglepi, hogy az illatot még megérzi. Cipőkrém savanykás felhője terjeng. „Vasárnap van? Előírja a szabályzat, hogy egy héten egyszer...?”
Belökik az ajtó alatt a csajkát.
„Tiszta a lelkiismeretem.”
Belökik a csajkát.
„Nem hívnak kihallgatásra.”
Belökik a csajkát.
„Nem üzennek a bajtársak. Lina sem jön látogatásra.”
„Ha az uniformis nyaka begombolva, akkor hívnak!”
Egy idő után megváltozott az őrök viselkedése vele szemben. Egyikmásik még köszönt is. De kihallgatásra nem vitték.
„Bűnösnek kell lennem!”
KÁRMIN KÖD
Ökle kemény tárgyba ütközött.
„Hát mégis van fal! Létezik a cella, hisz benne állok. Nem látható, de tudok róla.”
Kármin köd vette körül, önnön testének körvonalalt sem érzékelte. Óvatosan lépett egyet, majd még egyet, s felbátorodva azon, hogy semmi sem gátolja, szaladni kezdett. Megtorpant. „Nem szabadulhatok! Hiszen kizárólag ezzel foglalkozom. Akkor meg hová és miért rohanok?”
– Könnyed légzőgyakorlattal kezdjük.
Ámulva hallgatta. Állt bambán, anélkül, hogy legalább a hangforrás irányát meg tudta volna határozni. MINT A LILÁRA VÁLTÓ KÖZEGBEN, ÚGY LÉTEZETT A HANGBAN, MELY KÖRÜLLENGTE.
CSOPORTKÉP ÁLDOZATTAL
Kurblivassal veri be az ajtó üvegét, s háttal bukik be az első, szabaddá válik az út. Mario az íróasztalnál ül, ijedten fordul hátra.
A következő ing-nyakkendőben feszít, megáll a könyvespolc előtt, előzizeg egy papírlapot, mint végzést, miközben Bőrkesztyűs pisztolyt varázsol elő, s honnan, honnan nem, díszpárnát hozzá. Eljátszik a fegyverrel, majd a párnára helyezi.
– KIK VAGYTOK?
Fényképész homloka gyöngyözik, ugyanis a gép nehéz. Bekapcsolja, halkan, mint gyászinduló, a motor zümmögni kezd. Fogdmeg a kurblivasat meglóbálja, burrog hozzá.
– ÁRTATLAN VAGYOK.
Talpig főfedőben enyhén ráncosodó nő. Elősejlő barna folt emlője, mint frissen hantolt sír az őszi ködben. Kezét nyújtja, Mario félszeg mozdulattal feláll.
– VÁRTALAK BENNETEKET.
Fehéringes az üres helyre mutat, majd felolvas. Száradt szájpadlásáról a hangok kipattannak, mint sortűz.
Végül Fényképész a fejére húzza a leplet Nő mosolyog, Fogdmeg böfög.
Kiskaliberű kattanás.
PIKNIK
A kövér Mauro testét mutatja, amint derékban meghajolva fekszik a lombok alatt.
– Alszik – mondja –, alszik, mint egy tuskó.
Zsíros száját damasztszalvétába törli, és a borospalack után nyúl.
– Fáradt.
– Ahogy mondod – kontráz a bajszos –, alszik, mint egy tuskó. – Tesz még magának a húsos tálból. – Hogy ez vörös káposztával milyen finom!
Miután tölt, a kövér keze megáll a levegőben. – Tudod, hogy...
– Golyó – fejezi be a megkezdett gondolatot a bajszos. Ínyét fürkészi a nyelvével. – Jó sok napot látott!
– Rizling. Az átlagnál édesebb. – Széles állkapcsán a kövérnek a dinynye leve lecsorog. – Legalább most a ráncai kisimultak!
– Hiszen pihen – kacsint a bajszos, majd közelebb hajol a kövérhez: – Szemből?
– Hátulról.
Mint a szívet melegítő élvezet előtt, behunyják a szemük.
– Így jobb – mozdítja elsőnek a szemhéját a kövér.
– Jobb! Jobb így! Valóban!
– Te mit szólsz? – fordul felém a kövér. Mutatóujját rajtam felejti, ettől a bajszos észbe kap.
– Ő volt...? – láthatóan érdeklem. Jobb tenyerem két húsos lapátja közé veszi, ujjamon a ravasz által keltett bőrkeményedést kutatja. Vele – ezt a kövértől kérdi, rám a fejével bök –, vele mi történik?
ELFÁS
Benyúlt – mintha csak a hóna alá. Kihúzta, megkopogtatta.
– Barátom – súgta a mögötte álló –, tedd vissza, másképp kicsinálnak!
A magasba emelte, közben csak úgy röpködtek a megjegyzések:
– Hülyének néz minket! Méghogy neki...
– Szóval azért nem láttuk soha sírni!
Egy vén, fogatlan cigány elkérte, ínyét masszírozta vele. Úgy bizony, fasív! – selypítette.
Valaki gyöngéden megszorította a karját: – Én is ilyet hordok.
Felé fordult, fél szemét behunyva mustrálgatta, majd emígy szólt: – Mit gondol, esik ma még?
SZÉT
– Miért tapsolunk?
– Kilöknének különben.
– Otthon vagyok én itt!
– Magához ölel a mocsár.
– Fogam ép.
– Iszapbűz a leheleted.
– Sudár testemet...
– ...elporlasztotta a nap, széthordta a szél
VONYÍT
A középen ülő Anna ezt kérdezte: – Holnap hányan megyünk?
– Holnap? – csattant fel rekedtes hangján Zsófi; ám a korábbinál ércesebben. – Hogy holnap? – A változást senki sem érzékelte, rá nem volt szokás figyelni.
– Én csak a tegnap – vonaglott tovább. – Sőt, bevallom, nekem már az is sok! – Majd átmenettel: – Nézd meg, Jancs’, van-e még pulzusom?
– Sült gesztenyét! – ordította Bé. Vonyított vagy tíz percig, akkor csurogni kezdett a nyála, és már azt sem tudott.
VONAGL
– Semmit sem látok – szólalt meg P.
– Fölkapaszkodtak, hogy megtudják, mi található a falon túl.
– Akkor hát a semmi van odaát – mormolta B.
– Ebben az esetben – figyelmeztette társa – még inkább kapaszkodnunk kell.
B. felnevetett: – Fölösleges. Hiszen az udvar nem létezik. És mi sem vagyunk. – Kicsit várt, majd hozzátette: – Te talán látsz engem?
P. odapillantott, s valóban nem látta. „Megérintem”, gondolta. – Oda nyúlt... – ám nem akadt, amit kitapintania. „Nem értem” suttogta, s arcához akarta emelni a kezét.
Vonaglott még valameddig egy kar a semmiben.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék